Radnóti Miklós soraival indítottunk sorozatot honlapunkon,
melyben egykori tanítványaink felől érdeklődünk, hogyan alakult a sorsuk, mióta elhagyták iskolánk padjait.
Sorozatunk harmadik részében azokat kerestük meg, akik a
rendszerváltás óta részt vállaltak a falu vezetésében. 1990 óta
polgármesterként illetve képviselőként irányították a község életét, és valamikor ebből az iskolából indultak útnak.
Arról faggattuk őket, hogyan töltik ma a hétköznapjaikat.
Kértük meséljenek az emlékeikről, a régi iskolás évekről. Arról, milyen közösségi szellemet vittek magukkal ebből az iskolából, és hogyan kamatoztatják ezt a tudást jelenlegi munkájukban.
Rauf Pál
1948. április 5-én születtem Hercegfalván. Tősgyökeres nagyvenyimi vagyok, szüleim is itt születtek. Feleségem, Nagy Zsuzsanna szintén nagyvenyimi, akivel 1972-ben kötöttünk házasságot, és még abban az évben elkezdtük annak a családi háznak az építését, amiben ma is élünk. Két fiúgyermekünk van: Csaba és Pál, akik ma már szintén családos emberek.
Mindketten Nagyvenyimre jártak általános iskolába. Csaba az ELTE jogi karán végzett, ma ügyvédként dolgozik Budapesten. Pali fiam Pécsett végzett humánszervezőként, és ma egy családi BT-ben dolgozik. Három unokánk született. Feleségemet is minden ideköti, a helyi óvoda
vezetőhelyettese.
Amikor kicsi voltam, még nem volt óvoda Venyimen, így óvodás nem lehettem. Általános iskolai tanulmányaimat 1954-ben kezdtem. Jó szívvel emlékszem vissza tanítóimra, tanáraimra és természetesen iskolatársaimra is. Jó tanulmányi eredményt értem el, bár kissé rakoncátlan gyerek voltam. Szívesen gondolok vissza Frici bácsira, Palágyi Józsi bácsira,
az alsós tanító nénik közül Jolánkára, Deli Erzsikére, Zsigmond Erzsikére, Faragó Évikére.
Negyvenketten végeztünk a 8. osztályban, akik közül sajnos, ma már többen nem élnek. Úgy érzem, jó alapokat kaptam annak ellenére, hogy a falusi iskoláról sokan nem jól vélekednek. A középiskolát 1962-ben
kezdtem Dunaújvárosban, aztán villanyszerelő és erősáramú elektrotechnikus oklevelet szereztem. A főiskolát
már felnőtt fejjel végeztem.
1971-től tanácstagként, 1973-tól megyei tanácstagként dolgoztam. 1975. február 1-jén lettem tanácselnök, a rendszerváltás óta pedig a település polgármestere vagyok. Közben a megyei közgyűlés különböző bizottságaiban is tevékenykedtem 2002 októberéig.
A megyei közgyűlésben közel 30 évig dolgoztam folyamatosan.
A Híd Dunaújváros és Környéke Egyesületnek alakulásától fogva tagja vagyok. Nyolcadik esztendeje, hogy az egyesület elnökének választottak, immár harmadszor.
Munkásságomat több kitüntetéssel ismerték el, a Köztársasági Érdemkereszt arany fokozatától a Királyi Régió díján (Komárom- Veszprém- Fejér megye) át. 2004-ben Fejér megye díszpolgára, 2007-ben Nagyvenyim díszpolgára, 2008-ban pedig, a partnertelepülés, Altomünster díszpolgára lettem.
Mindenkinek van bolondériája, így nekem is. Nagyon szeretek énekelni, nótázni. Olyan szintre sikerült fejleszteni tudásomat, hogy időnként a tv-ben, rádióban, különböző rendezvényeken látható, hallható vagyok. Előadóművészi engedélyem van magyar nóta, népdal és operett kategóriában.
Az igazán nagyszerű élmény a nagypapa szerep. Ez segített hozzá, hogy régi vágyam teljesüljön, pónilovat vettem. Szabadidőmet lekötik az unokák, minden igényüknek örömmel teszek eleget.
Születésemtől fogva itt éltem, dolgoztam, nagyvenyimi kötödésem természetes. Köszönet illeti a venyimieket, akiknek bizalmából három és fél évtizeden keresztül dolgozhattam szeretett településünkért.
Készülök a nyugdíjas évekre, hogy minél többet lehessek unokáimmal. Az aktív közéletet nem könnyű befejezni. Ha erőm és egészségem engedi, örömmel hasznosítom magam továbbra is, ahol szívesen látnak.
Albert Istvánné
1950. szeptember 23-án Nagyvenyimen születtem. Szüleim sokgyermekes, szegénysorsú családból származtak – sajnos már elvesztettem őket-, s úgy gondolták, hogy gyermekeiknek valamivel jobb életet teremtenek majd. Persze, még több munkával, erejükön felül. Így az én gyermekéveimet is a hozzám mért munka jellemezte. No, meg a tanulás, mely az én iskoláséveimben új értelmet, nagyobb jelentőséget kapott. Ebben a két dologban a szüleim nem ismertek tréfát: Jól dolgozni és jól tanulni! Szerettem is mindkettőt.
Az általános iskolát helyben végeztem. Nagyon szép emlékeket őrzök arról a nyolc évről, a majd 50 fős osztályunkról, tanítóimról, tanáraimról.
Abban az időben is jártunk délután énekkarra, színdarabokat is tanultunk, tantárgyi versenyeken is részt vettünk, de sportoltunk is a lehetőségekhez képest.
1965-től a Dunaújvárosi Gimnázium és Szakközépiskola – később Dr. Münnich Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola – tanulója lettem. Itt érettségiztem, s ebbe az intézménybe is nagyon szerettem járni. Ezt is elsirattam, mikor el kellett válnom társaimtól. 1969-ben a Szombathelyi Felsőfokú Tanítóképző Intézetben folytattam tanulmányaimat. A honvágy sokszor megríkatott, hiszen 19 éves koromig nem voltam távol az
otthontól. 1972-ben kezdtem tanítóként dolgozni Perkátán. 1973-ban férjhez mentem, s mivel férjemet
Kecskeméthez kötötte a munkája, a következő tanévtől már én is ott dolgoztam.
Közel hét évet töltöttünk el Kecskeméten, de a végső terv az volt, hogy haza, a szülők közelébe költözzünk. 1979-ben kezdtük az építkezést, és 1981-ben beköltöztünk abba a házba, amelyben ma is élünk. E két év alatt ismét Perkátán dolgoztam. Nagyon jól éreztem magam ott, és talán nem is mozdultam volna onnan, ha Dibusz Margitka, egykori tanárom meg nem keres, hogy Venyimre hívjon dolgozni. Így 1981 óta itt élek és itt dolgozom. Volt tanítóim, tanáraim szívesen fogadtak, kollégáim lettek, Laki Ferencné Ica néni, Csikós Gyuláné, Ilonka. Ebben a 27 évben igazán sokféle feladatot láttam el. Több mint 10 éven át igazgatóhelyettes voltam, de a legszebb évek emlékeimben azok, amikor osztálytanító voltam. Mindig ez szerettem volna lenni, ez tett boldoggá és elégedetté. Talán ezért is vagyok – mindenek ellenére – elégedett az életemmel.
Lányom 1974-ben, fiam 1982-ben született. Unokám 4 éves, így megtapasztalhatom a boldog nagymamaságot is. Férjemmel mindketten nyugdíjasok vagyunk. Ő már 2000 óta egészségügyi okok miatt tölti pihenését. Én 2007 őszén mentem nyugdíjba, de ebben a tanévben még a napköziben dolgozom.
A község életébe már az 1980-as évek elején bekapcsolódtam tanácstagként, majd VB-tagként. Jelenleg önkormányzati képviselő vagyok, de sokszor érzem úgy, hogy régen könnyebb volt az élet dolgait átlátni, hasznosan cselekedni.
Persze az évek múlásával számolni kell, ezt nekem is tudomásul kell vennem. S mivel nagy dolgokról sohasem álmodoztam, ilyeneket nem hoztam létre, a jövőre nézve is kisebb horderejű célokat tűzök magam elé. Családomban, munkahelyemen és szülőfalumban hasznossá tenni magamat. Kicsiben. Magamhoz mérten.
Bálint István
1944. június 24-én születtem Dunapentelén. Szüleimmel és három testvéremmel (János, Katalin, Mihály) Nagyvenyimen éltünk. Sajnos, János már nincs közöttünk.
Mind a négyen itt jártunk iskolába. Tanáraim közül szívesen emlékszem Jolánka és Sárika tanító nénikre és Frici bácsira. 17-en voltunk az osztályban, 13 lány és 4 fiú. Azokban az években divatban volt az MHK-mozgalom. A Munkára Harcra Kész testnevelési rendszer egy verseny volt, amelyben szigorú előírásoknak kellett megfelelni. Egy ilyen szabadgyakorlatot végeztünk éppen, és arra gondoltam, pihenek egy kicsit az asztal sarkán. Na, meg is kaptam a „jutalmamat” Palágyi Józsi bácsitól.
Sokat segítettünk Frici bácsinak mézet pörgetni. Nagyon örültünk a cserébe kapott finom lépesméznek.
Sok kedves emlék köt ehhez az iskolához, társaimhoz, tanáraimhoz.
Az általános iskola befejezése után a MÜM 316. sz. Szakmunkásképzőben géplakatos szakmunkásvizsgát tettem, majd beiratkoztam a gimnázium esti tagozatára. Közben aktívan vitorláztam, ejtőernyőztem. 1964-ben bevonultam kétéves katonai szolgálatra. 1965-ben a honvédség keretében árvízvédelemben vettem részt, amiért a Kiváló Szolgálatért Érdemrend kitüntetésben részesültem, mely a polgári életben a Munka Érdemrend ezüst fokozatát jelenti. 1967-ben megnősültem. Feleségem Pataki Erzsébet, aki szintén nagyvenyimi lány. A Dunaferr bérelszámoló osztályán dolgozott, de ma már nyugdíjas. 1969-ben családi házat építettünk, azóta is itt élek családommal. 1971-ben született meg Tamás nevű fiunk, aki itt járt általános iskolába. Ezután villanyszerelő elektronikus végzettséget szerzett, és ma ebben a munkakörben dolgozik a Dunaferrnél. Felesége, Szente Erika vállalkozó. Két gyönyörű unokánk született.
1958 szeptemberétől egészen nyugdíjazásomig a Dunai Vasműben volt jogfolytonosságom. Ez alatt a közel negyven év alatt a Hengermű, az Erőmű és a Lemezfeldogozó gyáregységeknél dolgoztam. Aktív munkámat az Acélszerkezeti Kft-nél fejeztem be, mint gépész csoportvezető. Ötször voltam a gyáregység kiváló dolgozója és háromszor kaptam a Dunaferr Vállalat Kiváló Dolgozója címet.
A szakmával kapcsolatos továbbképzéseken folyamatosan részt vettem. 2005-ben nyugdíjba vonultam.
A rendszerváltást követően 4 cikluson keresztül voltam önkormányzati képviselő, különböző bizottságokban dolgoztam. Boldogsággal tölt el, hogy a faluért végzett munkámért 2008 augusztusában a jelenlegi képviselőtestület a Nagyvenyimért kitüntetést adományozta. Hobbim az utazás, kirándulás. Bérletem van a Dunaferr Sportegyesület női és férfi kézilabdameccseire. Legfőbb hobbim természetesen a két unoka. Nyugdíjas éveim aktívan telnek, békében, harmóniában családommal.
Legfőbb vágyam, hogy feleségemmel együtt minél tovább lehessünk egészségben, boldogságban unokáink között.
Dibusz Sándorné
1940.szeptember 3-án születtem Debrecenben. Rokonaim még ma is
ott élnek, kivétel a bátyám, aki családjával együtt Dunaújvárosban lakik.
1952 telén költöztek ide szüleim, így a 7. osztály második félévét Nagyvenyimen kezdtem. A lakhelyváltás, iskolaváltás nem egyszerű egy tizenéves életében. Szerencsére osztálytársaim hamar befogadtak, igaz gyakran cikiztek ízes, alföldi tájszólásom miatt, de ez nem volt komoly. Az osztályban hamarosan barátokra leltem – Garbacz Katalin, Förhécz Mária – velük később a középiskolába is együtt indultunk. Pedagógusként is gyakran gondolok vissza ezekre az évekre. Nagyon pozitív dolognak tartom, hogy akkor még nyoma sem volt a képesítés nélküli nevelőnek, ami a 60-as években általánossá vált a kisebb településeken. Akkori tanítóink, tanáraink mind szakképzett pedagógusok voltak. Csupa nagybetűvel TANÍTÓK! A csendes, halk szavú Jolánka, Sárika – türelmük, szakértelmük, pedagógiai rátermettségük, értékrendszerük ma is példaértékű. Szomorú, hogy rövid élet rendeltetett számukra, nem maradt idejük a megérdemelt pihenésre. Szívesen emlékszem vissza Bognár Lászlóra, Molnár Frigyesre, Horváth Györgyre, Palágyi Józsefre.
Az 1959-ben érettségiztem a sztálinvárosi Általános Gimnáziumban, majd felvételt nyertem Pécsre, a Tanárképző Főiskola matematika-fizika-műszaki ismeretek szakára. Jeles államvizsga után 1963-ban itthon, Nagyvenyimen kezdtem el szaktanári tevékenységemet.
Így lettem Nagyvenyimről induló diákból ide visszatérő tanár. Volt nevelőim egyenrangú partnerként kedvesen fogadtak.
Szűkebb szakmai munkám mellett sokirányú tevékenység várt, osztályfőnöki, munkaközösség-vezetői.
Különös színfolt volt az esti iskolások oktatása, ahol szülők, nagyszülők vállalták sok évtizedes kihagyás után, munka mellett, hogy megszerzik a nyolcosztályos bizonyítványt. A pályakezdő évek bizony nem voltak könnyűek, különösen amikor 22 évesen megkaptam a nyolcadikosok matematika óráját, és az 55 fős ötödik osztály osztályfőnökségét.
Közben 1965-ben férjhez mentem. Férjem Dibusz Sándor, a Dunaferr nyugdíjasa, még ma is aktívan dolgozik. Gyermekeink: Anikó, Éva és Katalin. Közülük ketten Budapesten élnek és dolgoznak.
Később igazgatóhelyettesi megbízást kaptam Molnár Frigyes igazgatótól. Őt rend, szigorúság, következetesség jellemezte. Számára mindig az iskola érdeke volt az első, ezt várta el kollégáitól, ezt tanultuk tőle. Nehéz évek következtek, vezetőcserék, annak minden problémájával.
Akkor még nem volt pályáztatás, különböző érdekek ütköztek, ki az erősebb alapon dőltek el emberi sorsok.
Büszke vagyok rá, bár akkor nem volt divat a demokratikus választás, az akkori tantestület 1972-ben mellettem tette le a voksát. 1992-ig voltam az iskola igazgatója. A vezetői munka ma sem könnyű, akkor sem volt az. Úgy érzem jó csapatot sikerült felépíteni. A szülők mindenben segítettek, támogattak. Rengeteget dolgoztak az iskoláért. Ha kellett meszeltek, mázoltak, kerítést javítottak, festettek, amiért utólag is csak köszönet illeti őket.
A közösség életébe kezdetektől fogva bekapcsolódtam.
1990-ben és 1994-ben indultam az önkormányzati képviselő-választásokon, ahol először a második legtöbb szavazatot kaptam, 1994-ben pedig a legtöbb szavazattal kerültem a testületbe. Nagyon jólesett a lakosság bizalma, és munkám során igyekeztem ennek a bizalomnak megfelelően dolgozni. A második ciklusban Rauf Pál polgármester úr elfogadta képviselőtársaim javaslatát, így alpolgármesterként dolgoztam ebben az időszakban.
1995-benmentem nyugdíjba. Nyugdíjas éveim aktívan telnek. Ez idő alatt többször helyettesítettem kollégákat a helyi iskolában és Dunaújvárosban is. Mindig kedvesen fogadnak, úgy érzem, mintha nem is telt volna el az a tízegynéhány év.
Nem itt születtem, mégis ide kötődöm. Ha végigsétálok a falun, volt tanítványok, szüleik kollégák kedvessége, szeretete vesz körül. Otthonra találtam Nagyvenyimen.
Sok mindennel foglalkozom nyugdíjas éveimben, amire azelőtt nem volt időm. Nagyon szeretek kertészkedni, rejtvényt fejteni, szőni. Több mint tíz éve tagja vagyok a helyi kórusnak.
Természetesen első helyen a két fiú unoka áll, akik bearanyozzák napjainkat.
Erős Lajos
1948. július 24-én születtem Hercegfalván, egyszerű parasztcsalád negyedik gyermekeként. Szüleim is nagyvenyimiek, testvéreim János, Jolán, Éva.
Az általános iskolát itthon, Nagyvenyimen végeztem.
Szegények voltunk ugyan de nagyon boldog gyerekkorom volt. Tanítóimat, tanáraimat szerettem, tiszteltem, ma is szívesen emlékszem vissza rájuk: Deli Erzsébet, Borsányi Ernő, Jakó Pál, Weöres Róbertné és természetesen a Palágyi és a Molnár házaspár. Nagyon szerettem iskolába járni, mindig örömmel vártam a szeptemberi iskolakezdést.
A rengeteg élmény közül is kiemelkednek a színdarabok – leginkább a Hófehérke és a hét törpe, valamint a Mézeskalács -, melyekben szívesen szerepeltem osztálytársaimmal együtt.
Az általános iskola elvégzése után Dunaújvárosban, a Münnich Ferenc Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat.
Egészen az érettségiig az volt az elképzelésem, hogy tanár leszek. A sors úgy hozta, hogy Székesfehérvárra, a Mezőgazdasági Felsőfokú Technikumba kerültem, ahol 1968-ban mezőgazdasági üzemmérnökként végeztem.
Az akkori Dunaújvárosi Járási Tanács a nagyvenyimi tsz-hez helyezett agronómusi beosztásba. 1969-ben elvégeztem a növényvédelmi szaktechnikusi tanfolyamot. Ettől kezdve a növényvédelmi munkákat irányítottam 1985-ig. Ekkor munkahelyet váltottam, a Pálhalmai Célgazdasághoz kerültem, vetőmagtermesztési üzemvezetői beosztásba.
Először nagyon furcsa volt elítéltekkel foglalkozni, később ez már természetessé vált 1970. június 15-én a szamosi árvíz sújtotta területre kaptam kiküldetést két hétre, ahol 27 darab traktor, 54 fő traktoros munkáját kellett irányítanom.
Kétheti ottlétem alatt megismerkedtem az ottani brigádvezető húgával, aki később a feleségem lett. 1971-ben házasodtunk össze és itthon Nagyvenyimen telepedtünk le. Hét évig szolgálati lakásban éltünk Szőlőhegyen, majd megvettük azt a családi házat, ahol jelenleg is élünk.
Feleségem, Berki Etelka a nagyvenyimi tsz-ben könyvelőként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Két gyermekünk van, Lajos 1972-ben született, ő Dunaújvárosban él családjával. Itt született meg gyönyörű unokánk, aki már 6 éves. Lányunk, Anita 1974-ben született, ő is Dunaújvárosban lakik, 6 éve házasságban él.
Napi munkám mellett mindig szívesen vállaltam közéleti tevékenységet. Dolgoztam az egyházi testületben 15-20 évig. 35 évig tagja voltam a dunaújvárosi ÁFÉSZ-nek, aktív szerepet vállaltam az ifjúsági mozgalmakban. 1980 és 1990 között – két ciklusban – tanácstagként, majd 1990-2006-ig önkormányzati képviselőként dolgoztam, leginkább a kulturális és egészségügyi bizottságokban.
2004. december 30-án mentem nyugdíjba. Nyugdíjas éveimet igyekszem hasznosan tölteni. Mindig szerettem énekelni, ezért jelentkeztem a Dunaújvárosi Vegyeskarba, ahol szívesen fogadtak. Közben elvégeztem néhány tanfolyamot (természetgyógyász, életbiztosítási- tanácsadói). Sokat olvasok, szeretek rejtvényt fejteni, internetezni.
Az unokámmal való foglalkozás számomra a legkedvesebb időtöltés. Ha egészségem engedi, a következő években szeretnék karitatív tevékenységet végezni és aktívan bekapcsolódni a helyi nyugdíjas klub életébe.
Visszatekintve egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy mi köt Nagyvenyimhez. A gyermekkorom, a fiatalságom, a munkám, a családom, vagyis az egész életem.
Hierné Rozsos Ilona
52 éves vagyok, nagyvenyimi születésű. Már óvodásként is többször voltam az iskolában, ahová később már igazi iskolásként is nagyon szívesen jártam.
Ezt elsősorban alsós tanító nénimnek, Palágyi Sárika néninek köszönhetem, aki mindig kedves volt, türelemmel, szeretettel foglakozott velünk. Abban az időben nagy rivalizálás volt a szőlőhegyi és az un. pusztai gyerekek között. Az osztályok is úgy alakultak, hogy az A osztályba kerültek a szőlőhegyi gyerekek, és a B osztályba kerültek a pusztai gyerekek. Később ez a rivalizálás megszűnt, sokukkal ma is jó a kapcsolatom.
Izgalmas időszak volt a 60-as évek második fele, amikor egy óriási vihar elvitte az iskola tetejét, és használhatatlanná vált az épület. A tanítás öt helyen folytatódott Szőlőhegyen, a Palágyi-féle iskolában, az AFIT ebédlőjében, a tsz irodában, de még a tűzoltószertárban is. Nekünk diákoknak élmény volt, hiszen mire a tanárok átértek egyik épületből a másikba, jócskán elment az idő a tanítási órából is. A felsős éveknek meghatározó egyéniségei voltak: Palágyi tanár bácsi, Klopcsek Pálné, Horváth Ilona, Dibusz Sándorné.
Én nagyon szerettem az úttörőmozgalmat. Sok gyereknek adott programot, nem volt ennek politikai jellege. Együtt voltunk, sportoltunk, túráztunk, énekeltünk, táboroztunk, jól éreztük magunkat. Ismétlem, nem a politikáról szólt, hanem a vidámságról, jókedvről, közösségi programokról.
Az általános iskola befejezése után a Közgazdasági Szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat, Dunaújvárosban.
Középiskolás éveimben KISZ-tag lettem, mint akkor szinte minden diák. Jó közösségbe kerültem, viszonylag kulturált körülmények között szerveztük a sok-sok programot, kirándulásokat, beszélgetéseket.
Érettségi után többnyire iskolákban dolgoztam gazdaságvezetőként (Gimnázium, Szakmunkásképző Intézet, Barátság Iskola, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola) közel húsz évig.
Ezt követően egyéni vállalkozó, adótanácsadó voltam öt évig.
Lehetőség adódott pályázni Dunaújvárosban a Bartók Színháznál a gazdasági igazgató helyettesi állásra. Megpályáztam és elnyertem.
1998. óta itt dolgozom. Ennél színesebb munkát, szebb környezetet el sem tudnék képzelni magamnak.
A közélet mindig érdekelt. 1994-től három cikluson keresztül dolgoztam a helyi képviselőtestületben, a pénzügyi bizottságot vezettem.
1979-ben mentem férjhez Hier Istvánhoz, aki szintén nagyvenyimi. Harminc éve élünk boldog házasságban.
Két gyermekünk van: Adrienn és Gergely. Van egy csodálatos, öthónapos unokánk, Kristóf.
Jelenleg ugyan Dunaújvárosban élünk, de iskolás éveim, fiatalságom, családom, közéleti tevékenységem mind-mind Nagyvenyimhez kötnek, szívesen gondolok vissza az ott eltöltött évekre.
Kéri János
1941. szeptember 25-én születtem Dunapentelén. A családunk 1950-ben került Nagyvenyimre, azóta folyamatosan itt élek, nagyon sok szép emlék köt ehhez a községhez.
Először is a gyerekkorom, mely nehéz történelmi időszakban telt, de mégis sok mindenre szívesen emlékszem vissza.
Iskolásként több különböző iskolaépületbe is jártam. Fárasztó volt a gyaloglás, de a hosszú utakon társaimmal sokat játszottunk. A Szőlőhegyi iskolába például szántóföldeken át, a Kisúton kellett menni édesanyámék házától, és mikor télen korán sötétedett, bizony, gyorsan szedtük a lábunkat hazafelé, mert minden növény árnyékában félelmetes ellenséget láttunk.
Az iskolai kályhákat abban az időben szotyolahéjjal és fával fűtötték, és olykor még otthonról is kellett vinnünk fahasábokat, hogy melegben tanulhassunk. Mint minden fiú, én is nagyon szerettem mozogni, tornaórán gyakran fociztunk, vagy télen hatalmas szánkócsatákat rendeztünk. A tanáraimra, például Palágyi Józsefre, Bognár Lászlóra, Papp Imrére, szívesen emlékszem. Szigorúak voltak, persze biztosan nem volt könnyű dolguk annyi örökmozgó kisiskolással.
A tanulás szeretete végigkísérte az életemet: középiskolásként mezőgazdásznak tanultam, majd ipari közgazdasági érettségit is tettem, és számtalan továbbképzésen, tanfolyamon vettem részt felnőtt fejjel is. Erre talán a legjobb példa, hogy tavaly végeztem el egy internet-felhasználói tanfolyamot. 1959-től évtizedeken át a nagyvenyimi termelőszövetkezetben dolgoztam középvezetőként. Lelkes lokálpatriótaként számos különböző funkciót töltöttem be a településen. Az 1970-es években tanácstagként, 1998-2002 között önkormányzati képviselőként tevékenykedtem, az 1990-es években a Nagyvenyimi Nyugdíjasklub elnöke voltam, az 1960-as évektől pedig majd’ három évtizedig szerveztem és vezettem a Nagyvenyimi Önkéntes Tűzoltó Egyesületet. Az 1970-es években megkaptam az Érdemes Társadalmi Munkás címet, 2000-ben pedig a megtisztelő Nagyvenyimért kitüntetést.
Nyugdíjasként, a szabadidőmben szeretek kertészkedni és gyógynövényeket gyűjteni, hihetetlenül sok értékes kincs van például a Lapos nevű réten, az ottani patak partján. Évtizedek óta készítek időjárás-előrejelzéseket, melyek mára országosan ismertté tették a nevemet. Állandó rovatot vezetek erről a témáról a Pécsett megjelenő Hetedhéthatár című magazinban, többek között egy debreceni botanikus kert és egy budapesti talajvédelmi-állomás munkatársai is figyelik az én prognózisomat. Életem sok szép élményéről nemcsak szóban, hanem írásban is nagyon szeretek vallani, így született a szintén pécsi kiadású Lelkem szirmai című verseskötetem, amelynek digitális változatát az Országos Széchényi Könyvtár is őrzi.
A községben eltöltött évtizedek legszebb emlékei természetesen a családomhoz kapcsolódnak. A feleségem, Stadler Katalin is nagyvenyimi, hosszú időn át ő volt a község könyvtárosa és népművelője, számos emlékezetes program és tanfolyam szervezője. Egy lányunk van, dr. Kéri Katalin, akire nagyon büszkék vagyunk. Ő történész, a Pécsi Tudományegyetem habilitált tanszékvezető docense, több akadémiai bizottság tagja. A férje, Ambrus Attila József pedig az egyetem informatikus könyvtárosa, és több mint negyven könyv szerkesztője illetve szerzője. Ők mindketten Nagyvenyimen végezték az általános iskolát, és karrierjük jól példázza azt, hogy ebben az iskolában milyen jó alapozást lehetett szerezni. Szívem nagy boldogsága pedig a 2007-ben született csodálatos kisunokánk, Ambrus-Kéri Noel, aki remélem, éppúgy fogja majd szeretni a Csaba utcát és a mi gyönyörű falunkat, ahogyan az egész családunk.
Szabadi Andrásné Fülöp Ilona
1952-ben születtem Bernátkúton.
Édesapám, Fülöp Mihály gépészkovács, édesanyám, Mestyán Ilona háztartásbeli volt, így nyugodt légkörben nevelt bennünket. Négyen voltunk testvérek.
1956-ban költöztünk Nagyvenyimre. Apu fontosnak tartotta, hogy ne osztatlan iskolába járjunk. Hivatalosan 1958-ban kezdtem az iskolát, de valójában már két évvel korábban bejártam a testvéreimmel, mert a tanító néni megengedte, hogy az utolsó padból figyeljem a többieket.
Első tanítóim Horváth Györgyné Terike néni és Gesztessy Gyuláné Éva néni voltak. Kiskoromban nagyon féltem az orvosoktól, így történt meg, hogy az első tanítási napon, amikor megláttam a tanító nénit fehér köpenyben, hazamentem. Úgy gondolom az, hogy én óvónő lettem, már itt az első években érlelődött bennem. Volt tanáraim ma is példaként élnek bennem. Tőlük lestem el a gyerekekkel való törődés csínját-bínját.
Nagyon sok kellemes élményt gyűjtöttem az iskolában. Megtanultuk egymást tisztelni, szeretni. Pedagógusaink munkára neveltek: nyáron gondoztuk a gyakorlókertet, árusítottuk a terményeket A továbbtanulásra is felkészítettek bennünket, ha kellett egyéni foglalkozással… Két tanuló kivételével mindenki továbbtanult. Felejthetetlen élmény volt, amikor 4.-es koromban elvesztem az Ipari Vásárban. Kovalik Károly riporter segítségével találtam meg a csoportomat, amit másnap már az egész ország tudott. A szülők összefogása is példaértékű volt, a gyerekekért önzetlenül mindent megtettek.
Dunaújvárosban az akkori Dr Münnich Ferenc Gimnázium orosz-német tagozatán tanultam tovább, és végig az lebegett a szemem előtt, hogy óvónő leszek. Először Mezőfalván kezdtem dolgozni, de a főiskola elvégzése után Horváth János tanácselnök hazahozott, mondván a mi lányunknak itt a helye. Közben férjhez mentem Szabadi Andráshoz, aki szintén nagyvenyimi . Lányom Szabadi Ilona a Rudas Szakközépiskola kinevezett tanára.
1974 óta dolgozom a nagyvenyimi óvodában.
Mindig szerettem a közéleti tevékenységet. Felügyeltem gyerekekre a mai Baba-mama klub elődjében, ingyenes német tanfolyamot szerveztem, alapító tagja vagyok a német-magyar kapcsolatnak. 1998 óta tagja vagyok a helyi képviselőtestületnek, jelenleg a szociális bizottságban dolgozom. Örülök, hogy bíznak bennem a lakosok.
Úgy tervezem, hogy az önkormányzati ciklus végén nyugdíjba vonulok. Békében, szeretetben, harmóniában élek, boldogan adom át a helyemet a fiataloknak.
Szabóné Lőrincz Ilona
1958. július 6-án születtem Sztálinvárosban. Édesanyám, Molnár Ilona, aki háztartásbeli munkája mellett nagyon aktív volt a közéletben. Hosszú éveken át aktív tagja volt a szülői munkaközösségnek, és a vöröskeresztben is tevékenykedett. Édesapám, Lőrincz István kőművesként dolgozott.
Sajnos óvodás nem lehettem, mivel édesanyám háztartásbeli volt, és ezért nem vettek fel.
Iskoláimat Nagyvenyimen végeztem, szinte mindenki tanított az akkori tantestületből. Ma is őrzöm azokat a könyveket, melyeket tanulmányi eredményeimért, szorgalmamért, közösségi munkámért kaptam. Kedves emlék számomra valamennyi alsós tanító nénim (Palágyi Sárika, Horváthné Terike, Laki Ica néni). Felső tagozatban a legmélyebb nyomot Klopcsek tanár néni hagyta bennem. Osztályfőnököm és csapatvezetőm volt. Rendszeresen feladatot adott, bevont a közösségi életbe, színpadra állított.
A 8. osztály elvégzése után a Münnich Ferenc Gimnázium közgazdasági szakán, igazgatás-ügyvitel ágazaton tanultam tovább. 3. osztályos koromig jártunk a Münnichbe, majd 1975. szeptemberében átkerültünk az akkor induló Rudas László Közgazdasági Szakközépiskolába. Mi voltunk az első ott érettségiző osztály. 1976. meghatározó év volt az életemben. Augusztusban állást kaptam a kórház bőrgyógyászati osztályán, és ezzel gyermekkori álmom teljesült.
Szeptemberben Székesfehérváron elkezdtem a laboratóriumi asszisztens tanfolyamot. Október 9-én férjhez mentem Szabó Istvánhoz, akivel idén ünnepeljük házasságunk 33. évfordulóját.
1978 júniusában megszületett Gábor fiúnk, júliusban pedig már szakvizsgáztam. Péter fiúnk 1983-ban született.
1985-ben a GYES után a kórház gyermekosztályára kerültem, ahol 2001. februárjáig dolgoztam. Nagyon szerettem az egészségügyben dolgozni, de kezdett rutinfeladattá válni, ezért örömmel éltem a sorstól kapott lehetőséggel, és a Bartók Kamaraszínházban helyezkedtem el. A szervezési csoport vezetésével bíztak meg. Egy ideális környezetben, ideális közösségben, főnököm bizalmát élvezve dolgozom jelenleg is.
A közösségi, közéleti munkát már egészen fiatalon kezdtem, úttörőként, KISZ-tagként, később a helyi pártszervezetben. Itt tanultam meg, hogy összefogva, egymást segítve, hogyan lehet a közösségért tenni. Az óvodában, később az iskolában a Szülői Munkaközösség elnöke voltam. Felelevenítettük a régi hagyományokat, bálokat szerveztünk. Kettős célt szolgáltak ezek a rendezvények. Jól éreztük magunkat együtt, közelebbi kapcsolatba kerültek a szülők és a tanárok. Mindig volt kitűzött célunk, a bevételt fejlesztésekre fordítottuk. Kialakítottuk a nyelvi labort, székeket, asztalokat vásároltunk a tornatermi rendezvényekhez.
1994. óta folyamatosan a helyi képviselőtestület tagja vagyok. Több területen dolgoztam, vezettem az egészségügyi, majd később a kulturális bizottságot. Fontosnak tartom mind közéletben, mind a magánéletben, hogy legyenek kitűzött céljaim. Addig folytatom képviselői munkámat, amíg vannak ötleteim, van új feladat, és természetesen, amíg élvezem a lakosság bizalmát – hiszen ez utóbbi óriási erőt ad. Ha megszűnne ez a bizalom, bizonyára akkor is megtalálnám az új feladatokat, melyek számomra is kedvezőek és egyben a köz javát is szolgálják.
Zsömbör István
1940.október 31-én születtem Hercegfalván. Édesapám dunapentelei, édesanyám nagyvenyimi. Ketten vagyunk testvérek, nővérem Légrádi Ferencné, Zsömbör Magdolna.
Gyermekkorom óta itt élek Nagyvenyimen. Itt jártam iskolába, szívesen emlékszem vissza diákéveimre, tanítóimra, tanáraimra: Molnár házaspár, Palágyi házaspár, Papp Imre, Zsigmond Erzsébet, Deli Erzsébet, Horváth György, Kiss Gizella, Bognár László, Horváth Györgyné.
Az általános iskolai éveim alatt több épületben tanultunk:, Palágyi-iskola, Molnár-iskola, Takács-iskola, sőt egy évig a pusztai gyerekek a Hatháznál lévő tanterembe is jártak. A mostoha körülmények és nagy távolságok ellenére sok kedves emléket őrzök.
Soha nem felejtem el azt a megdöbbenést, amikor jókedvű játék, szaladgálás közben eltört az osztálytársunk, Balogh Katalin lába.
Az általános iskola befejezése után hentes-mészáros szakmát kezdtem tanulni. 1956-ban a forradalom évében megszakadt a tanulási folyamat, mert a szüleim féltettek, nem engedtek iskolába.
Később elhelyezkedtem. Az Április 4. Gépgyár keretében építettük a Kokszolót. Ezután a helyi Spirál üzemében dolgoztam, innen vonultam be katonának 2évre. Esztergályosként dolgoztam 1970-ig. Ezt követően a helyi Petőfi Tsz gépkocsivezetője, növényvédő gépésze lettem.
Feleségem Majer Margit szintén nagyvenyimi lakos, aki postatiszti iskolát végzett. Előszálláson kezdett dolgozni, a helyi postára került, majd később tíz éven át a posta vezetője volt. 1999-től a dunaújvárosi Központi Postán dolgozott, innen ment nyugdíjba. Három gyermekünk van: István, Katalin és Krisztina. Öt gyönyörű unokánk született, akikből hárman itt tanultak, tanulnak a venyimi iskolában Sikeres tanulmányaikkal nagy örömöt szereznek a családnak. Az unokák közül négyen már középiskolások, hárman a Széchenyi Gimnáziumban, egy Bodajkon tanul.
Büszke vagyok a családomra, büszke vagyok arra, hogy sok venyimi létesítmény megalkotásában benne van a kezem munkája. A helyi tsz volt a kivitelezője az iskolabővítésnek, Bajusz Józsi bácsi irányításával. Részesei voltunk az orvosi rendelő átalakításának, az iskolai sportudvar fejlesztésének.
1990-ben az első szabad választáskor a lakosság bizalmából bekerültem az önkormányzat képviselőtestületébe.
A pénzügyi bizottságban dolgoztam négy éven át.
Az egész életem, a családom Nagyvenyimhez köt. Nagyon szeretek itt élni. Ma már nyugdíjasként nyugodt, kiegyensúlyozott környezetben, légkörben élünk feleségemmel. A kötődés erősségét jelzi, hogy két gyermekem is itt telepedett le.
